Az Operaház Titkai

2020. szeptember 26-án 19 órakor Ókovács Szilveszter a Magyar Állami Operaház főigazgatója Az Operaház Titkai címmel tart előadást.

Extra: filmen mutatja be az Eiffel Műhelyházat, az Opera új művészeti központját.

Narrátor: Szepesfalvy Anna

Az előadáson minden biztonsági szabályt betartunk, a székeket egymástól másfél méterre helyezzük el a teraszon. A vendégektől arcmaszk szabályos viselését kérjük.

Trianonról a történész szemével

A járványügyi előírások fokozott betartása mellett került megrendezésre Raffay Ernő professzor úr előadása 2020. 09. 12-én, szombaton a Szépkilátás Bisztróban.

Ismeretes, hogy Egyesületünk néhány hete avatta fel a trianoni diktátumra emlékezve a Trianon Emlékkövet, amelyet széleskörű közadakozásból hoztunk létre a centenárium alkalmából. A fontos eseményhez méltó és emlékezetes műsort rendeztünk dr. Praznovszky Mihály irodalomtörténész és Tolcsvay Béla művész úr közreműködésével, azonban egy avatási ceremónia sohasem ad lehetőséget a történelmi események elmélyedt és részletes megismerésére.

Ezért kértük fel professzor urat, hogy segítsen megértenünk a száz éve történt történelmi eseményeket.

A „Trianon okai, következményei és a megoldások lehetőségei” című előadás nagyon sok érdeklődőt vonzott. A Szépkilátás Bisztró külső tere teljesen megtelt, olyannyira, hogy még a belső étteremrészből is ki kellett hozni a székeket.

Professzor úr felvázolta a XIX. századi Európa és benne az Osztrák-Magyar Monarchia politikai és gazdasági helyzetét, a történelmi Magyarországon élő nemzetiségek állapotát, a millenniumi időket, majd az első világégés befejeződésével létrejött állapotokat, azokat a körülményeket, amelyek a trianoni diktátum aláírásához vezettek.

Az eredetileg egy órásra tervezett előadás nagy sikert aratott, a sok kérdés megválaszolása és a dedikálás miatt kétszer annyi ideig tartott.

Tisztelettel köszönjük Professzor Úr!

Ránky Emőke

Praznovszky Mihály beszéde a Trianon Emlékkő avatásán

Tisztelt emlékezők!

Ez az emlékjel, itt előttünk, egyértelműen többet jelent, mint egy gyászos történelmi eseményre, nyugodtan mondhatjuk, tragikus eseményre való emlékezés. Ez a jel a helyiek közös összefogásával jött létre, vagyis múltba nézve is a lényeget mutatja: a megmaradás egyetlen esélye az összefogás volt 1920-ban.  A vesztes háború után, a vörös diktatúra után, és a ránk erőszakolt diktátum után. A darabjaira hullott, mert szétszaggatott ország végigvitte azt a csodát, amire kevesen számítottak az ellenségeink közül: mert a magyarság nem hogy megmaradt, de megerősödve lépett elő ebből a kataklizmából. Mert belül egységes maradt. Soha nem a politikán kell számon kérnünk az erőnket – az mindig olyan, amilyen – a nemzet ereje az, amit a történelem mindig próbára tett s melyből s amellyel mindig  sikeresen léptünk előre a legnagyobb nemzetek sorába.

 A Trianonra emlékezők közül többen is, államférfiak, írók, történészek, is az eltelt száz évben a nagy nemzeti sorsfordító helyzethez hasonlították a 20. század szégyenletes eseményét. Muhi, Mohács,  Majtény, Világos – sorakoznak a nemzet históriájának végzetes pillanatai. Mindegyikben veszteség, bukás – de soha sem az önfeladás.  Csak a hit abban a csodában, amit úgy nevezünk: a haza. Ez az összetett, feltárhatatlan, szenvedéllyel megélhető csoda, amely több mint ezer esztendő óta megtart bennünket a Kárpát-medencében. Megtart és összeköt, életben tart és erőt ad. Mert egy haza nem veszhet el!

Ezért jelent sokkal többet az itt felállított emlékmű, ezen az önök által is kedvelt kultikus helyen, amely nevében is, históriájában is a történelmünket szimbolizálja.

A történelem a mindenkori magyar nemzedékeknek nem valami misztikus varázslat nem tankönyvek zsúfolt ismerethalmaza, hanem a személyes sorsa. Az, amit éppen átél, az, amit a családja átélt, s amelyre nemzedékeken át emlékezik. Így Trianon is  az időben a leginkább és s tán legutoljára elérhető személyes emlék a mai magyaroknak is. Szerintem nincs olyan magyar család, amelynek ne lenne valamely közvetlen vagy közvetett Trianon emléke. Ha már személyesen nem is, de a család történetén keresztül, az ismerősök elbeszélésén át Trianon ma is élő, eleven és nagyon fájó emlékezet pont.

Már persze azoknak a magyaroknak, akiket nem hülyített még meg a gigantikus, globális média posvány, amely szinte követeli, hogy ne törődj a múltaddal és sorsoddal, legyél te csak a konzum-élet fogyasztója. Te csak élj a mának. Ezeknek az embereknek Trianon egy a sok értelmezhetetlen szó közül. Ennek sajnos megannyi példáját látjuk nap mint nap.

Pedig most már benne van a tankönyvekben súlyának megfelelően, ma tanítják, ma magyarázzák, ma bemutatják. Ám mégis…ez úgy tűnik, eddig ez mind kevés. Vezényszóra nem lehet a hazát szeretni, de parancsszóra nem lehet az emlékeinket elfeledni sem.

Én abban a korban nőttem fel, ez a szocializmus időszaka, amikor Trianonról nem lehetett szólni. De hát amiről nem lehetett beszélni, arról valahogy mégis beszélni kellett.  Ha másként nem, közvetett jelek útján. Pedig hát ez a tiltás olyan ostoba dolog volt, mint pl. a szülővárosomban a barlang. A város közepén, fent a Kálvária hegyen ahová hosszú lépcsősor vezetett, állt egy kőfalba süllyesztett barlang. Az volt a Magyar feltámadás barlang és benne egy szoborcsoport. Azt persze rögtön eltüntették onnan. A barlang, vagy üreg azonban maradt.  Egyszer aztán az ötvenes években azt is befalazták. Így aztán pontosan látszott az, amit addig nem is vettünk észre: a barlang  körvonala a Nagy-Magyarország körvonala volt. A hatalom azt akarta, hogy ne lássuk, mi ha nem is akartuk, láttuk.

Vagyis az iskolában nem beszéltek nekünk Trianonról, de hát a történelmi atlasz nem hazudott. Egy másik, egy nagy Magyarország térképeit nézegettük, lett légyen szó abban háborúról, földrajzról, nyersanyagokról, népviseletről. Aztán egyszer csak a térképlapokon megváltozott az ország képe. A térkép nem hazudik.

Vagy azt hitte a hatalom, hogy nem kérdezem meg, miként lehet az, hogy Balassagyarmatból, a volt megyeszékhelyből kettő is van? Egy szlovák és egy magyar s köztük folyik az Ipoly?

Vagy nem kérdezem meg, hogy lehet magyar író Mikszáth Kálmán, ha Szlovákiában született? Töredék ez is, a szülőföldem ketté-törtsége.

Egy népet nem lehet a végtelenségig idiótának nézni. Sőt, egy percig sem.

Hogy van ez, hogy van ez – kérdezte már akkor a tudatosuló ifjú, akinek az agyát igyekeztek átmosni a mozgalmi dalokkal, amelyek önmagukban is totál bárgyúságok voltak. Ritka szerencse, hogy épségben maradtunk, hiszen ott volt az anyám, aki elmondta, hogy a nagyszüleim odaát maradtak s én már nem is találkozhattam velük. Volt egy apám, akinek felmenője Párizsban volt a követségi első tikár, majd nagykövet éppen a békediktátum idején s aki beszélt Iván bácsiról nekünk. Már amennyit tudott persze az elhallgattatásra és kitelepítésre ítélt rokonunkról. Én nem is ismerhettem meg, csak most, a róla szóló   most megjelent könyvben.

Ez is töredék, a családom kettétörtsége

És felnőve és hivatást választva sokáig fájón ismételt mondatom volt, mi vagyunk az egyetlen nép, amelyik ha irodalmát keresi, alkotóinak emlékét, helyeit felkeresi, útlevelet kell váltson. Hol van Petőfi eltűnésének helye, hol a Toldi szerzőjének szülőháza, hol Az ember tragédiája szerzőjének sírja, merre van a vándorló polgár Márai Sándor szülőháza, és a Krisztus trilógia festőjének emléktáblája a szülőházán – s ha azt hisszük, hogy mindez ma már nem mondható, akkor tévedünk. A megnyílt határ – már amelyik megnyílt – szabad ugyan.  De azért az a hely, a mi Helyünk még ott van. Mert a ház ott van, a sír örökre ott maradt, a kereszt ott magasodik a Hargitán.

Ez nemzeti tudatunk egyik legfontosabb eleme – immáron darabokra törve.

Miközben egy kisebb antológiát készítettem Trianonról és annak 100 évéről az elmúlt évben, s kerestem, olvastam hozzá anyagot a könyvekben, folyóiratokban, rá kellett jönnöm – én legalább is úgy érzem – hogy a legtöbb irodalmi, történeti stb. forrás a magyar történelem sorshelyzetei közül,  Trianonról szól. Nyilvánvaló, hogy most az 1945-ig megjelenő művekről van szó. Akkor a megsértett és megalázott nemzetnek égő és fájó sebei mindenkit kérdések feltevésére vagy éppen számvetésre, önvizsgálatra késztettek. Mit rontottunk el? Hol hibáztunk? Kinek voltunk az útjában? Mit akart a világpolitika velünk példát mutatni? Miért ugrottak ránk a haza nemzetiségiek acsargó dühvel? Hogyan lehet ebből kivezetni az országot? Mi van, mi lehet a leszakított országrészeken élőkkel

 És aztán, tovább lépve az időben és forrásokban, hatalmas, soha nem látott mennyiségű és mélységű emlékezés nyílt meg előttem.

1990 után ugyanis bepótoltuk a lemaradást. Valójában most már mindent tudunk ezekről az évekről és eseményekről, – legalábbis mi, akiknek fontos a hazaszeretet. Sorra nyílnak meg előttünk a múlt ismeretlen mélységének titkai: Minden adat világos, sok-kötetes könyvekben adják ki az okmányokat, ismerjük a mi térképeinket és az övékét tele hazugságokkal, tudjuk, mi folyt a háttérben, a diplomáciai háttéralkukon, s ma már érteni véljük a Benes, Clemenceau, Wilson ellenséges indulatait, ma már tudjuk, hogy hiába voltunk felkészültek, adatainkkal pontosak, történelmi múltunkkal, amelyben Európa egyenrangú értékrendjét hordoztuk, hitelesek – nem számított semmi. Az ítéletet előre meghozták. Megdöbbenve olvastam Clemenceau miniszterének a mondását: „Magyarország számára nincs könyörület”.

De nem említettem, a két dátum közötti időszakot (talán egyszer elfelejtjük) – 1945-1990, hogy akkor mik voltak a forrásaink Trianonról. Nyugodtan kimondhatjuk: gyakorlatilag semmi. Sőt, amit lehetett volna azt is kitörölték a könyvekből, pontokat szúrtak a gondolatok helyére s jó, ha megjegyezték: a szomszéd népek érzékenységére való tekintettel ezt és ezt kihagyták. Érdekes, hogy csak a szomszédoknak volt érzékenysége, nekünk nem? A rablóknak jobban fáj a zsákmány, mint a kifosztottnak a veszteség? Hogy van ez?

Csaknem négy évtizeden át megcsonkított magyar irodalmat kaptunk a kezünkbe. Babits, Kosztolányi, Kassák, Karinthy, Dsida, Márai, Hamvas Béla – műveikben, ha erről szó esett, eltűntek a sorok, a versszakok s olykor maguk a teljes versek.

Juhász Gyula, aki kötetnyi versben sírta el fájdalmát, megírta legfájóbb Trianon verset, amelyet ma is a világhálón hiába keresünk köteteiben. Ennél én fájdalmasabb költői hangot nem ismerek, ahogy indítja a drámát:

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,

Az ifjú, még szinte gyermek József Attila ifjúi dühvel és lángoló hazaszeretettel megfogalmazott versét soha nem adták ki a köteteiben.  Móra Ferenc Trianonra, a megcsonkított országra utaló mondatait nem olvashattuk a Hannibál feltámasztásában, vagy éppen az összes, a Csonka-Magyarország éveivel foglalkozó publicisztikáit is kihagyták.

És a sor folytatható a történeti művekkel, a politikai irodalommal.

Csupa-csupa töredék.

Van még valami, ami a történészek elemzésein, a költők fájdalom-versein, a politikusok vezércikkein túl legalább ennyire fájó gondolatot hordoz. A kitelepítettek sorsa, a vagonlakók élete, a szétszakított családok drámája, az ott maradottak küzdelme megőrzendő magyarságukért, mindennapos megaláztatásaik, vagyis a hétköznapok Trianonja is ehhez a fájdalom köteghez tartozik. El sem tudjuk képzelni mit éltek át ezek az emberek a maguk hétköznapiságában, őrizve nemzetiségüket, tanítva gyermekeiknek a megőrzés legfőbb szimbólumát, a nyelv énekeit, szavait.

A szétesett családok, elűzött, elmenekült emberek sorsa is az egésznek töredéke.

Mert soha nem lehet megfeledkezni arról, hogy Trianon nem csak egy nap, 1920. június 4, hanem évtizedek sora utána. Több ezer, tízezer nap, amelyet idegen birodalom alattvalójaként kellett – kell megélniük.  Olyan hatalmaké, amelyek mindenben a magyart látták bűnösnek. Az őslakót, a honfoglalót, a hazát megtartót. Megalázták, mellőzték, megvertét, bebörtönözték, kirekesztették. Ezt megélni egyenes derékkal – ebben a sorsban magyarnak maradni – még csak elképzelni sem tudom.

Itt ez az emlékkő, amelyet a – soha nem hangoztatható eleget – helyi közös akarat hozott létre, nem töredék. Abba a sorba tartozik, az emlékjelek sorába, amelyeket a nemzet minden történelmi sorsfordulója után állított hőseinek és áldozatinak. A Rákóczi emlékművek és szobrok a borsi kastélytól az Akarattyai fáig, A 48-49-s emlékművek egész sora a Kossuth szobrokon át az aradi nagy fájdalom szoborig. Majd az első világháború katonáinak emlékművei majd minden magyar faluban: a leroskadó, a zászlót akkor is markoló, vagy éppen ereje szilárdságával, fegyverét el nem eresztő magyar katona szobra. És az országzászlók, amelyeket Trianon után százzal hoztak létre, s amelyek fennen lobogásukkal messziről hirdették, határokon túl s belül, hogy nem, nem, soha.. S amelyeket majd lebontanak 1945 után, hogy helyükre gyilkosok, rablók és a népet megalázók szobrai kerüljenek s tűnjenek majd el a megérdemelt szemétlerakóba.

Ez itt mindezektől eltérően egy nemzet egészének az emléköve. Egy egész nemzeté, amelyet sorsában a mai Akarattya és lakossága is képvisel. Akik majd először csak rácsodálkoznak a táblára, nézik a képet, olvassák a számokat. Nem kell ide tudósi magyarázkodás: ezen a táblán minden rajta van, S tán az ide érkező külföldiek is megértik nyelvtudás nélkül, hogy mi is történt velünk valójában.

Hiszen annyira egyértelmű minden ezen a kövön. Elé áll majd a kisgyerek a szüleivel, aki már ismeri hazánk formáját s el kezd kérdezni. Nos, ez lesz az igazén nehéz pillanat, mert a szülőnek erre a válaszra fel kell készülni, ha addig nem is készültek fel. A gyermek kérdésére választ kell adni: őszintét, hiteleset, igazat.

S aztán majd évek telnek, a nemzedékek váltják egymást, s a tábla már nem különlegesség lesz, hanem a helybeliek életének és emlékezetének szerves része, mindennapjaiba beépült történelmi igazságkép.

Így hát ez az emlékjel sokkal több és sokkal összetettebb hatású, mint első ránézésre látszik. Ez az emlékezet és az emlékeztetés emlékműve. Hogyan is írta Duray Miklós?

Aki felejt, átadja magát az enyészetnek. Aki felejt, arról elfelejtkeznek. Aki felejt, agymosottá válik. Aki felejt, parancs szerint tud emlékezni. Aki felejt, alkalmas lesz bárki befogadására. Aki felejt, a bűnpártolók cinkosává válhat. Aki felejt, azonosul a bűnnel és a bűnössel. Aki felejt, önmaga gyilkosává válhat. Aki felejt, bűnözővé válhat. Aki felejt és feledtet, maga is bűnös. Aki felejt, mások kegyeltje lesz.

Sok ilyen »ember«, sok bűnös jár-kel közöttünk, mert sokaknak eredendő bűnük e felejtés közepette kialakult hiányos tudat. Június negyedike!

Önök, Akarattya közösségének polgárai a lehető legtöbbet tették a felejtés ellen ezzel az emlékművel. Köszönet érte minden magyar nevében.

Tudósítás a Trianon Emlékkő felavatásáról

Örömmel osztjuk meg tagtársainkkal és minden érdeklődővel, hogy a veszprémi Naplóban részletes tudósítás jelent meg a szombati rendezvényünkről.

A tudósítás “Emlékkövet avattak” címmel a mai lapszám első oldalán kezdődik, és a Napló online változatában is elolvasható:

Emlékkövet avattak Balatonakarattyán Trianon 100 éves évfordulóján

Az Operaház Titkai

A Balatonakarattyai Fürdőtelep Egyesület szervezésében szeptember 26-án 19 órakor Ókovács Szilveszter a Magyar Állami Operaház főigazgatója “Az Operaház Titkai” címmel tart előadást a Szépkilátás Bisztróban (Rákóczi út 8.)

Narrátor: Szepesfalvy Anna

Akarattyaiak a tiszta és szép Akarattyáért

Lelkes akarattyaiak (közülük többen a Balatonakarattyai Fürdőtelep Egyesület tagjai), akik szívükön viselik településünk tisztaságát, most összefogtak, hogy egymással egyeztetve és egymást támogatva még többet tudjanak tenni.

Ki-ki “örökbe fogad” egy vagy több útszakaszt, és azt rendszeresen megtisztítja az eldobált vagy oda kihordott szeméttől. Az elvégzett munkát nyilvántartják, és havonta összesítve közzé is teszik.

Egyesületünk örömmel támogatja ezt a kezdeményezést. Örömmel és köszönettel vesszük, ha újabb tagok csatlakoznak a mozgalomhoz.

A célkitűzéseket itt lehet elolvasni: Összefogás. Erről az oldalról érhető el a további információ és a jelentkezési lap. Eddig ezek az utcák találtak gazdára: Foglalt utcák.